Blogom

Itt elférnek soraim, szalonnás katonák és boraim…mennyi hülyeséget tudnék írni. De nem.

Tudjátok...néha a küzdelem felismerése a legnehezebb. Küzdelem bármivel.

Rivális fél való igaz kiválasztása, nem egyszerű, néha csak úgy hozza az élet. Ami nem jó. Tönkretehet mindent egy apró mozdulat, egy pillantás, vagy bármi.

Tönkretehet az is ha látom, hogy miképp szőnek valakit olyan hálóba amiből egyszer már nekem is kijutott. A pók fajtája ugyan az, csak a hátán más a jelkép.

Ingerkeltő, felháborító, megbotránkoztató, mégis pozitív hozzáállást igényel. De miért? Na ez talán a hét legjobb kérdése.

Jó, hogy léteznek ezek az ablakok....igaz csak néha veszem igénybe, de akkor minimum jobb mint egy aspirin vagy bármily szar.

Jóéjt kedves blog. 

Hm. Sosem hittem volna, hogy felteszek majd magamnak olyan kérdéseket mint amikre sor került a napokban. Ezeket leírni nehéz lenne, amolyan múló őszi táj jellegű színes nyári mű. 

A maga módján szürke, de legbelül ennél színesebb nem is lehetne. 

Süllyedő hajó és kapitánya...aki vagy talál pár szál deszkát, hogy abból tutajt ácsolván eljuthasson a partra, vagy a már meglévő hajót bontja meg, nagy részét süllyedni hagyja és a maradékon távozik. A jó kapitány sosem hagyná el hajóját. 

A jó kapitány egyedül néz szembe a bajjal, esetleg tettrekész hű elsőtisztjét viszi magával. Mást...mást kint hagy a parton. Tudja, hogy a következő szigetig saját magának kell eljutnia. Mire a hajóhoz elegendő mennyiségű deszkát gyűjt, a már tenger gyomrán fekvő hajóroncsokból, addigra elkopik vitorlája, mit saját testét borító védelmet adó utolsó saját ruhadarabjaiból fog pótolni. 

Csak azért, hogy a hajó előrébb haladjon. Ha csak 1 métert is...de előre. Ha kell evez. Kézzel. Kitartóan. Sokáig…

De csak ez a hajó mutatja meg, hogy a kapitány kire számíthat igazán. Ki az ki szeget kínál a talált deszka mellé és ki az ki a kezében lévő egyszál deszkára támaszkodva úszik a part felé csak hogy elhagyhassa a süllyedő hajót. A hajót, ami megerősít és felszínre hoz jót és rosszat egyaránt.

Nem is tudom hogy kezdjem...csak megnyitottam ezt az általam is rég látogatott oldalt, hogy kéne írnom pár bötűt ide. 

Jó, hogy vannak emberek, akik körülvesznek minket. Jó, hogy van szeretet. Az még jobb, ha a szeretetünk viszonzásra talál. A legjobb, ha a viszonzott szeretet nem erőltetett, vontatott, látszlólagos szar, hanem őszinte, mélyről, szívből eredő. 

Nem hiába írtam a "címben" azt amit. Címek, cimkék, előítéletek. Ha valamiből egy mondat nem tetszik akkor azt "áhh, hagyom a francba" majd egy hatalmas legyintéssel tovasuhanunk, mikor talán a mindenki által keresett lényeg ott lakozik a további sorokban, csak a tálalás nem volt megfelelő. Egy sor, pár szó, lényegtelen fecsegés. Az egyszerűség több évszázados meghazudtolása, meg ezek a faszságok amiket ide firkantok. 

Céltalan bolyongás, vagy talán mégsem a céltalanság, inkább a halmozott mennyiségű célok közti döntésképtelenség és ebből fakadó "nem megvalósulás" szép magyarosan.

Nem létező (de várt) emberek, nem létező (de kívánt) érzések, megvalósításra váró "világmegváltó" tervek, emlékek, tiszták, tisztelettudóak. Érvek-ellenérvek, valós és hamis ábrándok,

atya…

világ…

Katyvasz lőn fejemben, melyet talán egy rendrakó "masina" keverte. Keverte, s a poharat leverte. A pohár eltörött, a lé kiömlött és most ragaszthatom össze azt a milliónyi darabot amire szétbomlott ez a hatalmas üvegdarab. Lehet, hogy most kisebb lesz, lehet, hogy nem fér bele annyi minden, de legalább a tartalma - méretéből kifolyólag - válogatott alapanyagokból lesz minőségi módon összeállítva.

Na erre varrjál gombot...ne a gatyámra. Bár van amelyiken nincs…

Néha úgy érzem, hogy feleslegesen építek mindent. Hogy az élet csak egy elfújható homokvár. 

Mikor a dolgok épp révbe érnének, akkor egy hatalmas zátony megakadályozza, hogy kikössön az a hanyagolható ladik amin utazom. 

Rossz, mikor tudom, hogy a kis bárkám kötelét a kikötőre dobva húzom magam a cél felé, a zátony pedig egyre nagyobb sebet ejt hajómon. A kötél még bírja…valameddig. Félek, hogy a kikötés vágya egyre inkább eltávolít annak lehetőségétől...lehet, ha csak a dagályra várnék, könnyebben révbe érnék. DE. Mi történik, ha a dagály túl nagy és a kikötés pillanatában összeroppan a bárkám. Akkor miért küzdöttem? Hogy kiköthessek és bárkám elvesztésével egy szigeten ragadjak? Egy szigeten ahol azt sem tudom mi vár rám? Ezt én sem gondolhatom komolyan. Akkor forduljak vissza és próbáljam meg más szögből? Vajon mit tegyek? A gondolkodással elvett idő alatt lassan az árbóccal evezve próbálok a zátonyról lekerülni...de az árbóc elvesztésével hajóm használhatatlan.

Merre

Menjek?

Vár valahol egy kincses sziget?

Ezt már csak az tudja, aki a dagályt megvárta és a parton darabokra hullott hajóját újjáépítette fa nélkül egy naszáddá.

 Ismét egy átlagos, hétköznapi átlagos küzdelmektől mentes, úgy is mondhatnám átlagos napon vagyok túl. 

Ma nem kerestem semmit. MÉG. Nem kerestem a miértekre választ, nem kerestem új arcokat és magamat sem. 

Furcsa érzés nyomja lelkem, melyben talán örömöm is lelem. Ürességben öröm? Nekem ez is új. Ez is jobb, szebb, érthetőbb mint a keszekuszaság amiről igyekszem elterelni figyelmem és egy józanabb, erősebb pillanatban elmélkedni rajta.

A délelőttömet a véső és a kalapács töltötte ki. Felsírtak a forintok, melyek minden egyes suhintásommal hulltak a zsebembe, a kezem pedig csak fogyott-fogyott Laci barátom híres balkezes szerszámának sorjáitól. 

Délután szakavatott oktatók próbáltak bevezetni a szakma azon bugyraiba, melyeket maguk sem értenek, csak úgy tesznek mintha...

Visszatérnek a mások felé irányuló félelmeim...vajon a legjobb gyermekkori barátomnak sikerül szert tennie álmai párjára? Vajon egy kedves társamnak sikerült mosolyt csalnom arcára? 

Csak egy kicsit szeretnék az örömökből. Ha már nekem nem jutott mostanában, legalább a nekem fontos emberek legyenek kicsit boldogok. Mert az nekem örömet okoz. 

Enyhe nyelvtani helytelenséggel élve, a másoknak okozott örömteli örömök látványának öröme örömet csal örömmentes arcomra, mely szeret örülni.

 Ki vagyok, mi vagyok, honnan jöttem, miért-merre-hogyan. Ne kérdezzétek, magam sem tudom. Fizikai részekkel tisztában vagyok, lelki részek keszekuszasága már-már az egekig nő és ezek gubanca előtt már Nagy Sándor is csak a fejét vakarná. 

Egy jó barátom szerint Nagy Sándor Nálam jóval egyszerűbb eset, hiszen ilyesmi Vele is megesett, Ő csak kardját lendíté meg és vágja szét a fejtörést okozó csomó gyökerét. Én nem vagyok harcos, kardom sincs, csak két kezem amivel a gondok egyik végéről igyekszem eljutni a másik végére. 

Talán ezért is kedztem el írni ezt a blogot. Vannak akik szánalmasnak tartják, hogy mások gondjaikat a nagy világ elé publikálva próbálnak a dolgok végére járni. Nekem nem ez a célom. Kell egy hely. Egy hely, ahol magam vagyok, ahol kiadom magamból örömöm és bánatom. Hiszen az életet az ellentétek viszik előre...úgy mint boldogság és fájdalom.