Néha úgy érzem, hogy feleslegesen építek mindent. Hogy az élet csak egy elfújható homokvár.
Mikor a dolgok épp révbe érnének, akkor egy hatalmas zátony megakadályozza, hogy kikössön az a hanyagolható ladik amin utazom.
Rossz, mikor tudom, hogy a kis bárkám kötelét a kikötőre dobva húzom magam a cél felé, a zátony pedig egyre nagyobb sebet ejt hajómon. A kötél még bírja…valameddig. Félek, hogy a kikötés vágya egyre inkább eltávolít annak lehetőségétől...lehet, ha csak a dagályra várnék, könnyebben révbe érnék. DE. Mi történik, ha a dagály túl nagy és a kikötés pillanatában összeroppan a bárkám. Akkor miért küzdöttem? Hogy kiköthessek és bárkám elvesztésével egy szigeten ragadjak? Egy szigeten ahol azt sem tudom mi vár rám? Ezt én sem gondolhatom komolyan. Akkor forduljak vissza és próbáljam meg más szögből? Vajon mit tegyek? A gondolkodással elvett idő alatt lassan az árbóccal evezve próbálok a zátonyról lekerülni...de az árbóc elvesztésével hajóm használhatatlan.
Merre
Menjek?
Vár valahol egy kincses sziget?
Ezt már csak az tudja, aki a dagályt megvárta és a parton darabokra hullott hajóját újjáépítette fa nélkül egy naszáddá.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
picilany 2010.04.16. 17:26:51
Célba érsz... és? Utána mi történik?
(...)
Próbálj, egy kicsit visszanézve gondolkodni. Eljátszani a gondolattal, mikor eléred a célod. Mitől lenne cél a cél, ha ne kellene érte küzdeni? Mennyire lenne fontos? Üres lenne.
Zátonyok mindig az utunkba akadnak. Vagy időben kikerüljük őket, de ez is olyan, mint: ,,ha tudom, hogy elesek, előtte leülök.”
A ,,zátonyok” azaz akadályok pont azért vannak ilyenkor, hogy beleessünk. Tanítanak és felkészítenek. Formálnak. Lecsípnek belőled egy keveset, hozzád adnak. Te elmerülsz a vízben, de ez sosem baj. Az ember ilyenkor lel igazán Önmagára.
Mérlegel, meglátja mire van szüksége és újabb apró célért evez tovább a ,,ladikjában”.
Felállunk, leülünk. Ez az élet ,,titka”. Rugalmas. Sosem állsz egyhelyben. Mindig tartasz valamerre. Van mikor lecsúszol a csúszdán, és valahol tudod, hogy az jó volt… újra mész egy kört… és még egyet… és még egyet…
Nem állsz meg, NEM ÁLLHATSZ MEG!
Valahol hinned kell abban, hogy ami történik veled, annak jelentése van a jövődre nézve. Az életedet te irányítod, és ha abba az irányba tereled, amerre igazán szeretnéd, valahol a nagy igyekezetek között ott lesz Isten.
Leckék mindig lesznek, de a helyt állás sokkal fontosabb ilyenkor, mint a hibák keresése és a MIÉRT-ek felrakása. Egyszerűen élj. Élj úgy, hogy neked jó legyen.
És majd az idő telni fog… miközben az úton mész. Sok mindent kapsz, sok mindent veszítesz. A rossz dolgok kiszínezik önmagukat és akkor célba érsz.
Észre sem veszed, de ott vagy. És akkor majd nem az lesz a legfontosabb, hogy ott vagy és elérted a célt, hanem az út, ami alatt rengeteg mindent tanultál, és tapasztaltál.
Ne hagyd, hogy a felhők eltakarják a napot…
tudd, hogy a felhők felett mindig süt a nap, és fel a fejjel és az akadályok előtt:)
hisz már úgy is tudod, hol a bokád:)