Ismét egy átlagos, hétköznapi átlagos küzdelmektől mentes, úgy is mondhatnám átlagos napon vagyok túl.
Ma nem kerestem semmit. MÉG. Nem kerestem a miértekre választ, nem kerestem új arcokat és magamat sem.
Furcsa érzés nyomja lelkem, melyben talán örömöm is lelem. Ürességben öröm? Nekem ez is új. Ez is jobb, szebb, érthetőbb mint a keszekuszaság amiről igyekszem elterelni figyelmem és egy józanabb, erősebb pillanatban elmélkedni rajta.
A délelőttömet a véső és a kalapács töltötte ki. Felsírtak a forintok, melyek minden egyes suhintásommal hulltak a zsebembe, a kezem pedig csak fogyott-fogyott Laci barátom híres balkezes szerszámának sorjáitól.
Délután szakavatott oktatók próbáltak bevezetni a szakma azon bugyraiba, melyeket maguk sem értenek, csak úgy tesznek mintha...
Visszatérnek a mások felé irányuló félelmeim...vajon a legjobb gyermekkori barátomnak sikerül szert tennie álmai párjára? Vajon egy kedves társamnak sikerült mosolyt csalnom arcára?
Csak egy kicsit szeretnék az örömökből. Ha már nekem nem jutott mostanában, legalább a nekem fontos emberek legyenek kicsit boldogok. Mert az nekem örömet okoz.
Enyhe nyelvtani helytelenséggel élve, a másoknak okozott örömteli örömök látványának öröme örömet csal örömmentes arcomra, mely szeret örülni.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.