Hm. Sosem hittem volna, hogy felteszek majd magamnak olyan kérdéseket mint amikre sor került a napokban. Ezeket leírni nehéz lenne, amolyan múló őszi táj jellegű színes nyári mű.
A maga módján szürke, de legbelül ennél színesebb nem is lehetne.
Süllyedő hajó és kapitánya...aki vagy talál pár szál deszkát, hogy abból tutajt ácsolván eljuthasson a partra, vagy a már meglévő hajót bontja meg, nagy részét süllyedni hagyja és a maradékon távozik. A jó kapitány sosem hagyná el hajóját.
A jó kapitány egyedül néz szembe a bajjal, esetleg tettrekész hű elsőtisztjét viszi magával. Mást...mást kint hagy a parton. Tudja, hogy a következő szigetig saját magának kell eljutnia. Mire a hajóhoz elegendő mennyiségű deszkát gyűjt, a már tenger gyomrán fekvő hajóroncsokból, addigra elkopik vitorlája, mit saját testét borító védelmet adó utolsó saját ruhadarabjaiból fog pótolni.
Csak azért, hogy a hajó előrébb haladjon. Ha csak 1 métert is...de előre. Ha kell evez. Kézzel. Kitartóan. Sokáig…
De csak ez a hajó mutatja meg, hogy a kapitány kire számíthat igazán. Ki az ki szeget kínál a talált deszka mellé és ki az ki a kezében lévő egyszál deszkára támaszkodva úszik a part felé csak hogy elhagyhassa a süllyedő hajót. A hajót, ami megerősít és felszínre hoz jót és rosszat egyaránt.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.